Eszmepillérek korszerű neveléselméleti koncepciók megalapozásához

Dr. Fodor László

Jelen írásomban kísérletet szeretnék tenni – hét központi jelentőségű neveléstudományi fogalom viszonylatában – olyan pedagógiai alapvetésű gondolatok megfogalmazására, amelyek a napjainkban kialakuló modern iskolakoncepciók és nevelésfilozófiák vezérfonalaiba beleépülve, azoknak egyfajta konzisztenciát és szubsztancialitást nyújthatnának. Ugyanakkor az alábbi rövid elvi megfontolásaim a gyakorló nevelők munkáját égiszszerűen övező szakmai nézetrendszer és szükséges elméleti háttér szerkezeti tartóvázát képezhetik, mert hiszen mindaz, ami az oktatásügyhöz, illetőleg az emberformáláshoz tartozik – legyen az hatás- és követelményrendszer, didaktikai tevékenységrepertoár vagy fejlesztési történéssorozat –, az szükségszerűen a következőkben bemutatott hét kardinális jellegű fogalom köré zárkózik fel.

A gyermek. Mindenekelőtt arra szeretnék utalni, hogy mindenfajta pedagógiai tevékenység kiindulópontját és szükséges nevelésfilozófiai alapját csakis az a kitétel képezheti, mely szerint a világra született gyermek, mint az emberi lény még ma is rejtelmes, mélyen fekvő titkokat még ma is magában foglaló biológiai funkcióinak káprázatos terméke, illetve mint tüneményes Isteni áldás és adomány, megfellebbezhetetlen módon az élet legcsodálatosabb kincse, legfontosabb és legértékesebb ajándéka (ugyanakkor az emberi létezés értelmére vonatkozó magyarázatok, az élet célját és feladatait tekintő tételezések mindennél fontosabb, semmi mással össze nem hasonlítható kiindulópontja és forrása).
A fejlődés. A szakértők nagytöbbsége ma már szinte egyöntetűen elfogadja azt a rendkívüli pedagógiai relevanciával rendelkező megfontolást, mely szerint a gyermekre, mint lelki természetű, biológiai törvények alapján szerveződő organisztikus nembeli és egyedi lényre mindenekelőtt a fejlődés lehetősége jellemző. A humántudományokban talán végérvényesen megállapítást nyert azt a tény, hogy a fejlődés potenciális esélye az ember talán legmeghatározóbb sajátosságát képezi, mert hiszen attól függ természeti lényegének és lelki természetének egyre teljesebb és tökéletesebb kibontakozása. Egészen más kérdés, hogy a fejlődés tényének, mint sajátos életjelenségnek értelmezésében még mindig igen nagy elvi felfogáskülönbségek vannak a különböző szerzők között. Az azonban elvitathatatlan, hogy az ember fogantatásától, illetve születésétől kezdődően egész életén át (de legnagyobb hangsúlyozottsággal a gyermek- és ifjúkor mentén) fejlődik, folyamatosan kibontakozik és létrejön, biológiai, lelki és szociális vetületeiben egyre jobban kiteljesedik és tökéletesedik. Úgy tűnik, hogy a korszerű pedagógusi gondolkodás nem nélkülözheti azt az optimizmust megalapozó modellt, mely szerint az ember roppant bonyolult biológiai jellegéből és kimeríthetetlen lelki természetéből az következtethető ki, hogy fejlődési folyamatának nincsenek belátható határai, embersége kibontakozásának távlata pedig gyakorlatilag végtelen.
A nevelés. Harmadsorban megszámlálhatatlan tény alapján azt a következtetést fogalmazhatom meg, hogy a nevelés – mint az ember természetéből, valamint legbelsőbb lényegéből fakadó sajátosságokat, s ugyanakkor társadalmi követelményeket követő, célirányosan formatív, pszichopedagógiai szempontokat érvényesítő, magasabb fejlettségi szintek és értékek elérésének érdekében történő tervszerű beavatkozás a fejlődés folyamatába – az ember által végezhető szociális tevékenységformák közül

egyrészt a legnehezebb, mert jóformán pedagógiai törvényszerűségek hiányában, a gyermekek egyedi és egyszerisége miatt mindig a személyre szabottság szándéka által meghatározottan, s a sztokasztikusság feltételei között zajlik,
másrészt minden bizonnyal a legfontosabb, mert hiszen alapvetően a jövőnek munkálkodik, amennyiben a gyermeket próbálja adaptív mechanizmusok kialakításával tökéletesíteni, a felnőtti kulturált életformák hatékony gyakorlására, fontos szociális funkciók egyéni boldogulást eredményező sikeres teljesítésére alkalmassá tenni, az életre felkészíteni, s az által az egymást szekvenciálisan soron követő generációkat láncszemszerűen egybekapcsolni, értelemszerűen a kisebb-nagyobb emberi csoportosulásokat egészlegességükben éltetni, a társadalmakat fenntartani és továbbfejleszteni.

A születésének pillanatában relatíve tehetetlen biológiai lényt a hosszú évekre kinyúló, a gyermeki szükségleteket individualizált formában kielégítő és újabb szükségleteket megalapozó nevelés – éppen a benne rejlő emberi mivoltot (emberséget) létrehozó erőforrás alapján – (egyszeri, páratlan és megismételhetetlen) személyiséggé alakítja (nyilván a látens örökletes, genetikailag kódolt prediszpozíciók, illetve hajlamok és adottságok függvényében). Semmi nem lehet lényegesebb, nemesebb és felemelőbb annál az életfenntartó humánsegítő aktivitásnál, amely a meghatározott életkori rendben és abszolút érvényű törvények alapján megvalósuló természetes testi növekedés (az anatómiai-morfológiai nagyobbodás, valamint a fiziológiai és idegrendszeri érés, mint öntörvényű strukturális és funkcionális, szerves struktúrákra vonatkozó, természetes gyarapodás) vonulatában kibontakoztatja a gyermek lelki természetét, létrehozza identitását és teljes tudatosságát, érzelmi életét, szocialitását és moralitását, kidolgozza (a szociális konvencióknak és etikai normáknak megfelelő, de az egyéni igényeket is szolgáló, tehát érdekérvényesítő erővel bíró) magatartás- és aktivitásrepertoárját, végül ellátja tudással, műveltséggel. Ekképp teljes értékű, önálló felnőtt egyénné, kulturált viselkedésre és egészséges életvitelre alkalmas, aktív (cselekvő), értékigénylő, értékfogyasztó és értékalkotó, önmagáért és másokért is felelősséget vállaló emberré (állampolgárrá) formálja. Egy ilyen kivételesen nagyléptékű fejlemény szempontjából természetesnek tűnik, hogy a nevelés fontosságát meghaladó, ember által végezhető szociális tevékenységi formáról ma még ne tudjunk számot adni.
A személyiség. Negyedsorban általánosan is szükségesnek tartom a pedagógusi hivatás és gondolkodásmód távlatában azt kihangsúlyozni, hogy a személyiség

mint az emberi organizmusba (mint elő biológiai szervezetbe) beleágyazódó, arra mintegy ráépülő, azzal egységesülő, az alapvető fiziológiai funkciók és folyamatok, valamint a genetikai programozottság és számos külső tényező által meghatározott dinamikus pszichikus képződmény,
továbbá mint örökletes és tanulás által szerzett nagyon sok kisebb-nagyobb jelentőségű, roppant változatos jellegű, általános emberi tulajdonságok sajátos, egyszeri és egyedi berendezettségű összessége, mondhatni titokzatos, hosszú évek során kialakuló (s aztán az egész egyéni életidő teljes hosszában a fejlődés, illetve a folyamatos optimizáció lehetőségével bíró) és nehezen leírható belső egységes organizáció,
végül mint pedagógiai szempontú fejlesztési folyamat eredményeképpen objektiválódó, az egyén fizikális testét és pszichikus rendszerét szinergikusan, egymást erősítő kölcsönhatásban magában foglaló specifikus rendezettségű nagy horderejű pszichoszomatikus adaptív irányultságú működő rendszer,

az élő szerveződések közül a legbonyolultabb struktúrájú, belső felépítettségében, valamint komponenseinek hálózatában a legösszetettebb, a legtöbb tényezőt implikáló, hierarchikus dimenzióinak, valamint tulajdonságainak vonatkozásában a legkomplexebb, a legnagyobb léptékű és a legváltozatosabb, vetületeinek hihetetlen sokszínűségét és rendkívüli gazdagságát pedig semmi más nem haladja meg.
A pedagógus. Ötödsorban, a gyermek, a fejlődés, a nevelés és a személyiség viszonylatában azt a gondolatot szeretném kifejteni (s a pedagógiai valóság jelenségein reflektálók figyelmébe ajánlani), mely szerint a pedagógus (mint az az értelmiségi személy, aki hivatástudatba és szakértelembe gyökerező hatásaival előremutató irányt megszabóan és adekvát tartalmakat biztosítóan, kifejezett nevelési szándékkal, a személyiség egészséges kiteljesülésének globálissá tudatosult céljával képes beavatkozni a gyermeki fejlődés rejtelmes folyamatába), a különböző, társadalmilag hasznos funkciókat és lényeges szerepeket teljesítő szakemberek között a legméltóbb egy magas szintű szociális elismerésre. Az emberi személyiség fejlesztésének (mind az egyes ember, mind az emberi csoportosulások, mind pedig az egész társadalom viszonylatában megmutatkozó) szociális jelentősége alapján azt szögezhetem le, hogy a nevelést és oktatást hivatásszerűen gyakorló, az emberi sorsok alakulását egyszersmind befolyásolni képes pedagógus mindenki másnál érdemlegesebb egy kivételes morális megbecsülésre és tiszteletre, valamint egy jó minőségű létfeltételhez, egy ténylegesen emberhez méltó életmód folytatásához szükséges anyagi juttatásokra, voltaképpen egy tisztességes, szociális tekintélyt is megalapozó bérezésre a közösség, a társadalom részéről.
Az iskola. Hatodsorban úgy vélem egyetlen korszerű pedagógiai gondolkodási modellből sem hiányozhat az a megfontolás, mely szerint, az iskola, mint a gyermek felnőtté válásának hivatalos dokumentumok által megszabott feltételek és formális keretek között működő, egyéni és szociális szükségleteknek megfelelő oktatást és nevelést nyújtó intézménye, egyrészt minden ember személyiségének, s ennek alapján egész életpályájának alakulását döntő módon meghatározó sajátságos szociális színtér és speciális értékek által meghatározott szervezet, másrészt a társadalom fennmaradásának és továbbfejlődésének (szociális és gazdasági modernizációjának, kialakult kultúrája átörökítésének, illetve megőrzésének és folyamatos gazdagodásának) elsőrendű, mindennél fontosabb tényezője. Iskolázásának kivételesen fontos folyamatában képződnek ki az egyén leglényegesebb tulajdonságai (nyilván a családi alapok alapján), így például alaptudása, intelligenciája, megismerési lehetősége, kommunikációs képessége, attitűdrendszere, személyiségének általános irányultsága és szerkezete, egész belső értékrendje, valamint valamilyen szintű életviteli és munkaképessége. Ma már nehezen tudjuk elhinni, hogy van iskolázatlan ember, egyre nehezebben tudjuk elképzelni, hogy az iskola hatásai alól kimaradt ember személyisége milyen képet mutat. Ha ez mégis sikerül, akkor könnyen megragadhatjuk azokat a felbecsülhetetlen humánértékeket, amelyek az iskola megkülönböztetett fontosságát igazolják és kikerülhetetlen szükségességét legitimálják. Eme értékek arra is következtetni engednek, hogy az egyén a szociális élet síkján kibontakozó életvitelének jellege és minősége szorosan összefügg iskolázottságának mértékével. Az iskola jelentőségének vonatkozásában nem tekinthetek el attól sem, hogy azoknak a hivatalos funkcióknak a teljesítésére, amelyek az adott társadalom működésében megmutatkozó központi fontosságú szociális kihívásokra és követelményekre vonatkoznak, kizárólagosan. az iskola képes.

A pedagógia. Végül, hetedsorban úgy vélem azt szükséges minél hathatósabban tudatosítani (mindenekelőtt a pedagógustársadalom irányában), hogy ha figyelembe vesszük azt, hogy a pedagógia

egyfelől az ember földi életének reális értelmet nyújtó lényt, az egyéni létezés legfontosabb, mindenek felett álló értékét, a szülők boldogító örömforrását, azaz a gyermeket (a maga legmagasabb szintű biopszichikus bonyolultságában) és annak fejlődését tanulmányozza,
másfelől pedig a gyermek individuális szükségleteinek, valamint szociális érdekeknek is megfelelő fejlesztését, teljes emberi arculatának kibontakoztatását, azaz a nevelést vizsgálja (annak törvényszerűségeit, alapelveit, normáit és szabályait, illetve céljait, feladatait, leghatékonyabb módszereit, eszközeit és hatásmechanizmusait óhajtja kidolgozni és leírni),

továbbá, ha abból indulunk ki, hogy e tudomány

részint az elképzelhető legszövevényesebb, bonyolultságában mindent meghaladó, önszabályozásra, önalakításra és önérvényesítésre képes, időben fejleményként bizonyos szinten kialakuló (de minden percben megfelelő körülmények között továbbfejlődhető) és sorsdöntő jelentőségű adaptív szerveződést, a környezetet önnön érdekeinek és olykor önmagát a szociális kontextus követelményeinek megfelelően átalakítani képes működési mechanizmusokkal rendelkező biopszichoszociokulturális jellegű, sajátosan emberi hiperkomplex struktúrát, a személyiséget (illetve annak fejlesztési folyamatát) teszi kutatása tárgyává,
részint a pedagógus szükséges tudását, alapvető szerepelőírásait és szerepviselkedési készségeit, emberi tulajdonságokat modelláló képességeit, humán értékeket alkotó és lelket nemesítő gyakorlati kompetenciáit, valamint azok sikeres működésének feltételeit próbálja felvázolni,
részint pedig a formális nevelés legfontosabb intézményének - az iskolának - belső szerveződését, alapvető működési feltételeit, az ott megvalósított tanítási-tanulási folyamat lezajlásának hatékonyságát akarja szerkezeti-szervezeti innovációk és reformintézkedések révén permanens módon tökéletesíteni,

akkor arra következtethetünk, hogy esetében akár az egyes egyének vonatkozásában, akár pedig a kisebb-nagyobb emberi csoportok, a nemzetiségek és nemzetek vagy az egész emberi társadalom perspektívájában a legfontosabb gyakorlati jellegű és normatív (preszkriptív) irányultságú (humán)tudományról van szó.
Véleményem szerint ha a fenti megfontolásaim a pedagógusi gondolkodás interiorizálódott orientációivá válnak, akkor jóval nagyobb esély teremtődik meg például a gyermekközpontúság princípiumának szélesebb kiteljesedésére és a neveléscentrikusság paradigmájának fokozottabb előtérbehozására iskoláinkban. Felhívják a figyelmet arra is, hogy mindenfajta oktatási vagy nevelési tevékenységben számoljunk a pedagógia hazai és nemzetközi fejlődési trendjeivel, legújabb kutatási eredményeivel, megállapításaival. Ugyanakkor arra köteleznek, hogy az iskolai pedagógiai folyamatban messzemenően tartsuk tiszteletbe a gyermek személyiségét, számoljunk alapvető, életkoronként változó (de az előzetes élettapasztalatok, illetve a megélt életkor alapján is elkülönülő) szükségleteivel, speciális igényeivel, adott fejlődési szakaszokban a világ egyes jelenségei iránt megmutatkozó fokozott érzékenységével, receptivitásával és nyitottságával, továbbá érdekeivel, vágyaival, emberi méltóságával és jogaival. Végül pedig arra késztetnek, hogy a nevelés és oktatás végső célját az integrált (belső biológiai életműködéseinek és pszichikus funkcióinak, folyamatainak vonatkozásában harmonizálódott, egységesült, illetve egészlegesült), testileg és lelkileg, illetve mentálisan és emocionálisan egészséges, a pillanatnyi élettér társadalmi kontextusával összhangban szocializálódott, szilárd identitással, individualitással, tudatossággal, humánummal, racionalitással és moralitással rendelkező, s ezek alapján hatékonyan kommunikálni, eredményesen viselkedni és változatos aktivitásokat sikeresen véghezvinni képes személyiség fejlesztésében határozzuk meg.